pankaandpietro

Sok őszi verse van nagymamámnak, most mégis egy tavaszi képekben bővelkedő verset hoztam nektek. Májusi madárszóval, lombsuttogással, tavaszi széllel, esti harangcsendüléssel, a nagyszüleim kertjével és ibolyával. 

Nagymamám - ahogy a nagymamák többsége - sok évig élt egyedül a nagypapám halála után. A verseiből látszik, hogy néha milyen nehéz volt neki az egyedüllét, és az is, ahogy mégis mindig új lendületet kapott, jókedvre derült. "A mi mesénk" című versét halottak napja kapcsán választottam. Benne van a magány szomorúsága, de a nagymamámra jellemző tudatos hozzáállás is, ahogy észreveszi, hogy a bánat be akarja hálózni, és nem hagyja.

Az ő meséjük tényleg folytatódott akkor is, amikor az egyikük már odaátról, a másikuk még innen nézte a világot. Emlékszem, ahogy a nagymamám mondta, hogy olyan sokszor érzi a nagypapám segítségét, és hogy vele van odaföntről is. 

Ahogy ezt a verset olvastam, olyan jó érzés töltött el. Az az érzés, ahogy az ember egy pillanat alatt fel tud szabadulni a szorongásából, kitárul a világ, süt a nap, tavasz van és lelkesedés. Örülök a nagyszüleimnek, és azt gondolom, és sokszor én is érzem, hogy a velük közös mesénk is folytatódik.

Fésűs Éva: A mi mesénk

Te már szert tettél a végtelenre,
de én? ... Bogárléptékű napjaimból
hová? ... merre?

Az útjelzők kidőltek,
vágyaimmal szerelmet színlelő
kóbor áramok kergetőznek,
meddő virágaikkal gyümölcsöt hazudnak a fák.
Már a rózsa is ellenség lett,
amint megbánva nyíló mosolyát,
durcás töviseivel tép meg,
és magányomban szüntelenül támad -
hogy hálójába kerítsen - a bánat.

De én minden szelíd lombsuttogásban,
májusi madár hívó dalában,
mennyei hárfát pengető szélben,
estéli harangcsendülésben,
hangodat vélem újra hallani,
és minden emberi szóval, ami szép,
csak téged akarlak kimondani!
Mert sosem ér véget a mi mesénk,
szívem mélyén bujkálva él tovább,
és mindig ott lesz minden új tavaszban
mikor kertünkben elmosódott lábnyomodra
ráejtik harmatkönnyüket az ibolyák.

A verset képkeretben itt találod a termékek között.